Az adventi várakozás folyamán, amikor hétről hétre erősödik a fény – egy gyertya, majd kettő, három, végül az utolsó szakaszban mind a négy égő gyertya világít az adventi koszorún –, feléled bennünk annak az eseménynek a valósága, amikor a második isteni személy gyermekként eljött közénk (Jn 1,14). Ő nemcsak elhozta az isteni világosságot a világba, hanem Ő maga volt a világosság: olyan fény, amely nem hirtelen, vakító ragyogással lépett be a világba, hanem csendesen és fokozatosan(vö. Jn 1,9; Iz 9,1).
Ez a fény Isten jelenléte, amely belép az emberi történelem sötétségébe–a bűn, a szenvedés és a halál valóságába (2Kor 4,6).Ő az Emmánuel, aki egy lett közülünk (Fil 2,7), és így hirdette az embereknek az örömhírt, hogy – amint neve is jelzi – „velünk az Isten”(Iz 8,10). Ő társként van velünk, nem pedig puszta megfigyelőként. Együtt halad mindegyikünkkel (Lk 24,15), hordoz bennünket (Iz 46,4), és törődik mindazzal, ami velünk és bennünk történik. Nem távolról szemléli örömeinket, kétségeinket, kudarcainkat és veszteségeinket – ahogyan mi néha érezhetjük –, hanem együttérzéssel, irgalommal, szeretettel és erővel van jelen mellettünk (Zsid 4,15; Zsolt 34,19).
Szól hozzánk különféle módokon. Józsefhez például álmában szólt: megvilágosította és megerősítette őt, amikor kétségek gyötörték (Mt 1,20). Ugyanígy szól hozzánk is: emberek és körülmények révén, a Szentírás szavaival (2Tim 3,16), olykor álmokban (Mt 2,12), máskor pedig bensőnkben megszülető gondolatok, benyomások és csendes sugallatok formájában (Zsolt 16,7). Az, ahogyan hozzánk szól, nem nyomasztó, nem félelmet keltő, nem vádló és nem parancsoló. Szava szelíd és elfogadó (Iz 42,3), mert ismer és szeret minket (Zsolt 139,1–4), még akkor is, ha még úton vagyunk. Reményt ébreszt a szívünkben, mert ő látja bennünk azt, amit mi még nem merünk elhinni magunkról (Fil 1,6). Mindig arra hív minket, hogy lépjünk túl a jelenlegi helyzetünkön – nem a hiányosságainkra mutatva, hanem a jövőnkre.
„Mert én tudom, milyen terveket gondoltam felőletek – mondja az Úr –, a békességnek és nem a romlásnak terveit, hogy reményteljes jövőt adjak nektek.” (Jer 29,11)
Néha figyelmeztet minket – nem azért, hogy megijesszen, hanem hogy megóvjon (Péld 3,11–12). És mindig szabadon hagy minket a választásban, mert az Ő szeretete soha nem kényszerít; életet és igazi szabadságot ad (Gal 5,1).
Ahogyan mi is odafigyelünk egy velünk járó útitársra – hallgatjuk a hangját, észrevesszük a jelenlétét, és figyelembe vesszük a döntéseinkben –, úgy Isten is arra hív minket, hogy fordítsuk felé figyelmünket, vegyük észre Őt. Ez azt jelenti, hogy bevonjuk Őt a mindennapi életünkbe: elmondjuk, mi történt velünk, megosztjuk örömeinket, hangot adunk fáradtságunknak, kérdéseinknek és félelmeinknek (Fil 4,6). Nem különleges szavakkal, hanem őszinte szívvel, mert ő nem teljesítményt, hanem kapcsolatot keres (Óz 6,6). A kapcsolat azonban nem csak szavakból áll–meg kell tanulnunk hallgatni is. Isten nem mindig azonnal, de mindig személyesen szól hozzánk. Ehhez nyitott fülre van szükség – amely nem siet el a halk hang mellett–, és nyitott szívre, hogy ne csak higgyünk az ő közelségében, hanem valóban meg is éljük azt. Mert Isten velünk van (Mt 28,20) – de rajtunk múlik, hogy mi is vele akarunk-e lenni.
Fülöp Magdolna SSS
