Gondolom, minden ember életében vannak „szentebb” és „profánabb” időszakok, a karácsony ünnepe talán ezt a két időszakot köti össze. Karácsonykor mindannyian egy kicsit jobbak, „szentebbek” akarunk lenni, mert a szeretet ünnepére készülünk. És ez jól van így, de egy hiteles ember számára mindig ott kell hogy legyen a kontrollkérdés is: a saját lelkiismeretemen akarok könnyíteni, vagy tényleg szeretném felszítani magamban az értékeket, amelyekben hiszek? Ha az értékeink szerint élünk, akkor ezeket nemcsak a karácsonyi lázban fogjuk felszítani, hanem az egész év folyamán is. A karácsonyi segélyakcióknak azért van erőteljes társadalmi szerepe, mert ezek révén mintegy fellépünk a „közösség színpadára”, és a jótékonykodó szerepünket játszhatjuk – vagy akár „eljátszhatjuk”, ha a szerepünket nem hozzuk összhangba az identitásunkkal. A jóság és az együttérzés végül is nem egy ruha, amit fel vagy le lehet venni a divat függvényében, hanem egy olyan belső tartás, amelyért nap mint nap meg kell küzdenünk. Jól van ez így, kihasználhatjuk ennek az időszaknak a hangulatát jótékonykodásra, csak tényleg fennáll a veszély, hogy a belső érzékenységünket eltompítjuk az adventi aktivizmussal. Mi akarunk tenni, de elfelejtjük, hogy a karácsony a befogadásról szól. Igaz, már egyszer „elhibáztuk” Betlehemben, de most itt az alkalom ismét, hogy „befogadjunk”. Ne tegyünk semmit, csak egyszerűen fogadjunk be másokat a szívünkbe, a jelenlétünkbe. A kitárult szív tudni fogja, mikor kell jótékonykodnia szereplés nélkül…
Mivel a karácsonyt annyira a családhoz és a hagyományos családi ünnepi rituálékhoz kötjük, azok számára, akiknek nem adatik meg, hogy vér szerinti családjukkal ünnepeljenek, talán még fájóbb a magány. Persze a fizikai egyedüllét és a magány nem mindig jár együtt a magányosság fájdalmával. De valójában amióta Isten beletestesült a történelembe, nem létezik magány. Rajtunk is múlik, hogy mennyire nyílunk meg ennek az isteni jelenlétnek. Miközben társadalmunk ontja magából a magányos embereket, fennhangon hirdeti a közösségi ideológiát. Már régóta ismert jelenség a hétvégi depresszió, ami arról szól, hogy sokan elképzelhetetlennek tartják a magányban megélt hétvégéket, de ha szétnézünk, sok helyen felfedezhetjük, amint az emberek társas magányban töltik hétvégéjüket… Az ember közösségi lény is, de mindenekelőtt individuum, aki arra hivatott, hogy Teremtőjével személyes kapcsolatba lépjen. Ha a saját boldogságunkra, a saját magányosságunkra koncentrálunk, akkor gyakran leszünk boldogtalanok. Ha a karácsonyi ünnepek alatt kitágítjuk szívünket Isten és mások felé, az életünk megtelik értelemmel, még akkor is, ha otthon egyedül kell meggyújtanunk a karácsonyi fényeket. És azért ne felejtsük, hogy a szent család sem volt vér szerinti és „norma szerinti” család, de szívük eléggé elszánt volt arra, hogy felvállalják a lehetetlent is. Ugyanakkor az is igaz, hogy olyan emberek töltötték együtt Betlehemben a „szentestét”, akiket egy távolinak tűnő csillag visszfénye hozott össze…
Sokáig nem szerettem a karácsonyi ünnepet, de igazából azt nem szerettem benne, amivé a társadalom tette: hangulattá. Ez az ünnep számomra jelenlétet jelent – csendes, egyszerű jelenlétet, valamint a tér- és időbeli korlátaink felvállalását. Pszichológusként lehetőséget arra, hogy emberségem olykor szövevényes, kusza érzelmi rezdüléseit elviseljem, megértsem és hozzáérintsem a karácsonyi misztérium üzenetéhez: lehetséges emberként élni, mert az emberi lét megváltott lét.
