Íme, én újjáalkotok mindent
Advent első vasárnapjának vigíliáján különös csend vesz körül minket. Mintha az egész teremtés lélegzetet venne, mielőtt valami egészen új kezdődik. Az egyházi év küszöbén állunk, és miután az év vége fele olyan sokszor hallottunk a liturgiában a végidőkről, az ítéletről, annak rettenetéről, ma Izajás könyvéből vigasztalóbb hangon szól ugyanez (Iz 2, 1-5 de l. a 43,19-et is). A Jelenések könyvéből (Jel 21,5) pedig még biztatóbban szól hozzánk az Úr: „Íme, én újjáalkotok mindent.” Nem javítok, nem foltozgatok – újjáalkotok. Mindent.
Ez a mondat ígéret és felkínált lehetőség egyszerre. Isten nem a múltunk eredménylistáját böngészi, nem a sikereinekt és kudarcainkat számolja. Nem a félbehagyott próbálkozásokat tartja nyilván. Ehelyett most, ezen az első adventi vasárnapon azt mondja: kezdjünk valami újat. Induljunk tiszta lappal. Új lehetőségekre várva, éberen.
Valami határtalan bizalom ez az Isten részéről az ember iránt: újjáalkotok mindent! Hiszen látta, mi lett abból, amit teremtett. Látta, hogyan fordul sötétségre a fény, hogyan némul el az igaz beszéd, hogyan változik élet halállá. Mégis most, az advent hajnalán újrakezdi. Teremtő erővel és reménnyel.
És erre hív minket is. Advent azt jelenti: eljövetel, az érkezőre való várakozás. De nem passzívan ülünk a sötétben, remélve, hogy egyszer majd csak megtörténik valami. Az advent aktív várakozás, amelyben - bár ajándékban kapjuk - mégis mi magunk is előmosdítói lehetünk az új életnek. Isten azt mondja: „Íme, én újjáalkotok mindent" – és hozzáteszi: „Te is velem tartasz ebben?"
Milyen sötétség van az életedben, amelyből fény születhet? Milyen hallgatás, amely vágyik a megszólalásra? Milyen halottnak hitt részed, amely újraéledhet? Isten nem múlt időben beszél, hanem jelenben: „újjáalkotok" – most, ma, ebben az adventi időszakban.
A sörtétség nem valamiféle kozmikus büntetés, amelyet el kell szenvedni, hanem a lehetőség, amelyben a fény még ragyogóbban jelenik meg. A halál nem a végső szó, hanem az átmenet, amelyben az élet újabb jelentést nyer. A csend nem üresség, hanem az a tér, amelyben a szó valóban szóvá válhat, értelemmel telítődhet, súlyt kaphat.
Advent első vasárnapján gyertyát gyújtunk. Egyelőre csak egyetlen kis lángot a sötétben. És ez minden. Nem kell azonnal ragyogó fényesség, nem kell harsány kiáltozás, nem kell tökéletes élet - amit a média, a közélet sugall. Elég az egyetlen láng, az első lépés, a megkísérelt szó. Mert Isten nem a tökéletes alkotásokat várja tőlünk, hanem a készséget az újrakezdésre.
„Íme, én újjáalkotok mindent" – ez a mondat azért is különleges, mert Isten nem azt mondja: „Alkoss újjá mindent magadban", hanem „ÉN alkotom újjá". Az erő, a kezdeményezés, a lehetőség tőle jön. Nekünk csak a nyitottságra van szükségünk, hogy hagyjuk magunkat újjáteremtetni.
Ez az advent egyik titka. Valójában nem is annyira mi készítjük elő Isten útját a pusztában tökéletességgel, hanem ő készíti el a mi utunkat a sötétségen, a halálon, a csenden át – a fény, az élet, a megszólalás felé.
Gyújtsuk meg tehát az első gyertyát, és higgyük el: a kis láng, ami most pislákolni kezd, advent végére életet adó fényként fog ragyogni. Mert amikor Isten azt mondja: „Íme, én újjáalkotok mindent" – az nemcsak ígéret. Az már megkezdett valóság.
Farmati Anna SSS
